csibe élete

 Nagyon rég volt már időm írni. Megkezdődött a nyári szünet, és minden szabad percemet a gyerekekkel töltöm. Bence megtanult pótkerék nélkül biciklizni,  továbbá kiesett az első tejfoga is. Szofi is nagylány már, ősszel óvodába megy. Egyre inkább próbálja  a saját akaratát érvényesíteni. Daninak jó lett a bizonyítványa, őszintén szólva én sosem tanultam ilyen jól, mint ő. Nagyon büszke vagyok rá. Nem egyszerű ez a kamaszkor, neki sem, és nekünk, szülőknek sem, de igyekszünk nagyon, sokat beszélgetünk vele, és nagy öröm számunkra, hogy őszinte tud velünk lenni, és ha valamire kíváncsi, bizalommal fordul hozzánk, legyen szó bármilyen kényes témáról is. Most nyugi van itthon, a gyerekek az nagyapjuknál vannak szerdáig. Csütörtökön meg a mamához megy a két kicsi, a jövő hetet pedig mindhárman a nővéremnél töltik. Nekik ez a nyaralás most, de ez is több, mint a semmi. Ha minden igaz, és nekünk is összejön, akkor mi is elmegyünk egy kicsit, na nem messzire, és csak 3-4 napra, kettesben. Erre már 14 éve várunk. Az augusztus meg úgy alakul, hogy a férjem külföldön lesz 2 hetet dolgozni megy, nem nyaralni, de nem tudom, mit csinálunk majd nélküle. Szofival nem lesz egyszerű, neki apa a szerelme (viszont is). Majd csak megoldjuk valahogy. Kihasználva, hogy nincsenek itthon a gyerekek, apa nekiállt festegetni, ráfért már az ajtókra.

 Nekem ez a nap 13 éve fontos, amióta nekem is gyerekeim vannak. Ma reggel felköszöntöttek engem is, a kicsik a bölcsiben, és az oviba készítettek ajándékot, és kaptam virágot is. Bence vitte a prímet, 2 dal, és 3 verset is kaptam tőle, Szofi is szavalt egyet. Aztán egész nap jöttek többször is hordták az ajándékokat. Több rajz is készült, és ezeket egy hatalmas kartondobozba rakták, amit szépen szalaggal át is kötöttek. Szofi rakott bele néhány lego kockát is. Nagyon aranyosak voltak, nekem pedig végig az járt az eszemben, hogy sosem tudok nekik ennyit nyújtani, amennyit ők nekem.

 Eljött az az idő, amikor a szervezetem vészjeleket küldött számomra. Azt hiszem, ezt nem lehet tovább ódázni. Persze én vagyok a hülye, hogy idáig jutottam. Volt két diabéteszes terhességem, sejtettem, hogy valami nincs rendben a vércukrom körül, de nem mentem vele orvoshoz. Aztán jött a húsvét, a nagy kajálások, sok sütemény ideje, és bizony most nem tudtam  visszafogni magam. Hétfőn reggel már szédüléssel ébredtem, este pedig a vacsoránál ájulás közeli állapotba kerültem, csak a friss levegő mentett meg attól, hogy a vendégség közepén kiessek az asztal mellől. Úgyhogy nincs más hátra, elővettem a legutolsó diabetolóigán kapott papíromat, és megnéztem az akkori előírt diétát. Napi 180 gramm ch, és 1400 kcal. Most számolok, méricskélek, így talán el tudom kerülni, hogy ingadozzon a vércukrom. Azt meg csak merni remélem, hogy fogyni is tudok, elvileg kellene a kevesebb kalória bevitel miatt. Majd meglátom, de most nagyon megijedtem…

 Ki gondolta volna, hogy minket is elér. A férjem üzemi balesetet szenvedett. Ennek már 6 napja. Nem az ő hibája volt, a gép nem működött rendesen. Egyszerűen arcon csapta a gép egy lemezzel. Pontosan nem értem a történteket, mert a gépekhez nem nagyon értek, csak a végeredményt látom. Szegényt a mentő vitte el a munkahelyéről. Engem meg fel sem mert hívni, hogy ne idegeskedjek. Persze tök ideges vagyok, amiért nem szólt, úgy gondolom, mellette lett volna  a helyem. Nagy szerencséje volt, mert nem vesztette el a látását, de ez csak millimétereken múlott. Összeszabdalta a lemez a szeme környékét. 2 órán keresztül varrták a kórházban. Van egy nagy seb a homlokán T alakban, egy a jobb szemöldökén, a bal szemén leszakadt a felső szemhéja, és alul is elvágta egészen a külső szemzugig. 42 öltés, 160 cm cérna. Ezen kívül mindkét szeme alatt feldagadt, ezek lila-piros-sárga színben pompáznak. Most már jobban van, viszketnek a sebek, csütörtökön megyünk varratszedésre. Viszont lelkileg nem stabil, most jön ki rajta, hogy mi is történt, de tudom, hogy nagyon erős, hamar túl lesz rajta. Megteszem, amit tudok, napokon keresztül szinte csak aludt, nem is engedtem, hogy mást csináljon. Ilyenkor gondol bele az ember, hogy csak pillanaton múlik, és megvan a baj. És hogy sokkal-sokkal nagyon baja is lehetett volna. Most már könnyebb nekem is beszélni róla, eleinte csak sírtam, főleg, amikor este hazajött, a szeme, feje bekötözve, én meg mit sem tudtam az egészről. Nagyon megijedtem…

 Volt az életemben valaki. Egy régi osztálytárs. Vagy annál egy kicsivel több. Aki nem tudta, hogy mit  éreztem iránta. Akivel együtt töltöttünk nyolc évet, és aki mindvégig sokat jelentett nekem. Akivel karonfogva ballagtam, mikor az iskolától, és egymástól búcsúztunk. Akitől messzire sodort az élet, és  csak az osztálytalálkozókon láthattam viszont. Aki teljesen más vizekre evezett, mint én. Aki a következő találkozónkon már nem lehet velünk, mert hülyeséget csinált tavaly nyáron. Akinek a temetésére nem mentem el, és ezt tőlem később egy álom (?) formájában számon is kérte. Ezért  mardos még most is a bűntudat. Azt hiszem nem találja a helyes utat. És én nem tudom, hogy segítsek Neki...

 Nem tudom, írtam már erről, de nálunk mindig az volt a szokás, hogy a gyerekek velünk aludtak. Na persze nem a nagy fiamra gondolok, bár iskolás koráig ő is a mi ágyunkat koptatta. A két kicsi viszont esténként automatikusan a mi ágyunkban helyezkedett el. Viszont bármilyen nagy is az ágyunk, ez már kezdett kényelmetlen lenni, Így aztán döntöttünk, és karácsony után elkezdtük a külön ágyba/szobába való szoktatást. Bencével simán ment a dolog, az elmúlt 1,5 hónapban kétszer jött át hozzánk éjjel(ennek én örültem a legjobban). Szofi az elején nem találta a helyét, nem akart egyedül elaludni, hol a Bence, hol Dani, hol  a mi ágyunkban aludt el, vagy éppen a földön, ha úgy tartotta kedve. Mindig betettük az ágyába, hogy meg szokja, és el is értük, amit szerettünk volna. Most már nagyon ügyesen elalszik este a saját ágyában, és 90%-ban reggelig ott is marad. Néha megjelenik éllej az ágyunk lábánál, ilyenkor aztán jön, bújik, és meg érezhetem az illatát, a kis puha bőrét, imádom. Örülök, hogy így vették ezt a feladatot, bár én még nehezen barátkozom meg a gondolattal, hogy nincsenek velünk, de ez így van jó, tudom, mindenkinek jobb így, ők is mi is jobban alszunk, pihentebben ébredünk, ami az utolsó 13 évben nem nagyon volt így.

És a végére még egy jó hír! Szofi mégsem maradt le a bölcsis farsangról, a sok hiányzó, beteg gyerek miatt eltolták egy héttel, így aztán gyógyultam majd ő is részt vehet rajta!

 A múlt évben volt egy olyan bejegyzésem, amit nem fejtettem ki bővebben. Akkor nagyon féltem valamitől. Mégpedig attól, hogy véget ér valami az életemben. Valami, ami nekem nagyon fontos, és amire nagyon büszke voltam. Azt hittem, 13 év után búcsút mondunk egymásnak, és ezzel számomra megszűnik létezni a szerelem, egy szoros kapcsolat, ami nélkül nem hiszem, hogy tudtam volna élni. Akkor nagyon eltávolodtunk egymástól. Ennek egyszerű volt az oka. A kedvesem akkori munkahelye nem volt éppen  megfelelő, 12 év kemény munka után nem kapott semmi megbecsülést, sem anyagilag, sem emberileg. Ettől aztán nagyon rossz állapotban került, állandóan depresszív hangulatban volt. Ezt pedig én nagyon nehezen toleráltam. Sokat dolgozott, keveset volt itthon, velem, és a gyerekekkel is keveset foglalkozott. Szinte enni és aludni járt haza, és minden pillanatban robbant. Napi szinten veszekedtünk, de csak egy ideig, aztán volt, hogy már nem is szóltunk egymáshoz.

Aztán jött egy fordulópont, talált magának egy új munkahelyet, és bár nehezen vált meg 12 év után a másiktól, sokkal jobban érzi magát, kevesebb a munka, több a pénz, többet van itthon, rengeteget foglalkozik a gyerekekkel, és most már odafigyelünk egymásra. Nem is tudom, mikor veszekedtünk utoljára, újra olyan szerelmesek vagyunk, mint 14 évvel ezelőtt. Nagyon örülök, hogy nem adtam fel, rossz lenne nélküle. Nagyon szeretem.

 Szegény Szofi az idén megint lemarad a bölcsis farsangról. Tavaly is ez volt, pont akkor lett beteg. Most nem komoly a baj, köhög, és hőemelkedése van, de a doktornéni szerint ne vigyem be arra az 1-2 órára sem, mert könnyebben összeszed valami komolyabb vírust. Na ezt végképp nem akarom. Jelmezzel készültem mindkét alkalommal, tavaly nyuszi lett volna az idén meg tavasztündér. Túl sok munkám nem volt benne, de akkor is sajnálom, hogy kimarad a mulatságból.

 Bence karácsony előtt új ágyat kapott, ami galériás, de nem olyan magas, mindössze 130 centis. Viszont így sajnos nem látszik a madáretető, amit a falra festettem neki. Kénytelen voltam ezzel kezdeni valamit. Lecsiszoltam hát, és apa lefestette a nyáron megmaradt festékkel, majd újabb remekmű készült, egyúttal a kedvenc mesefigura, a kis vakond került a falra. A picik segítettek a munkában, kellett is, ők alkották a tenyérlenyomatokat. Nagyon élvezték. Persze Szofinak is rögvest kellet valami a bohóc mellé. Nem tudok neki ellenállni. Pöttyös Pannit kért, és kapott is. Képekben:

 …de ennek meg van az oka. Nem indult túl jól ez az év sajnos. Hogy egész pontos legyek, már a tavalyi sem végződött túl jól. Bár a fülem rendbe jött, lett helyette más bajunk. Még az ünnepek előtt a két kicsim náthával, köhögéssel, lázzal küszködött, de szerencsére hamar túl estek rajta. A két ünnep között én estem ágynak, tüszős mandula gyulladás, magas láz, hányás, hasmenés. Alig, hogy jobban lettem, a picik megint betegek lettek, hányás, hasmenés, de náluk egy nap alatt lecsengett. Aztán jött a férjem, lázzal, torok fájással, majd a nagy fiam, szintén ilyen tünetekkel. Most az én torkom is megint belobbant, holnap megyek a dokihoz, bár egy antibiotikum kúrán már túl vagyok, úgy látszik visszaestem. Ma is elmentem volna, de ma gyerekeket cipeltem dokihoz. Dani nem úszta meg antibiotikum nélkül, de a kicsik már jól vannak, holnap mehetnek oviba/bölcsibe. Apa is jobban van, szerencsére, mert neki muszáj dolgozni menni.

Azért van jó hírem is. Végre megkaptuk az új mosógépet, amit tavaly nyertünk a környezetvédelmi minisztérium pályázatán a Nagycsaládádosok Veszprémi Egyesületén keresztül. Ezúton is köszönjük mindenkinek a segítségét, akik a pályázatot megírták, a szervezésben bármilyen módon részt vettek, és az elektronikai üzletnek a kiszállításért. Nagyon hálás vagyok, mert a régi mosógépen sajnos kezdte felmondani a szolgálatot. Az új nagyon szép, és jó , remekül mos, újra érezni a ruhákon az öblítő illatát, és jobban centifugázik, így hamarabb száradnak a ruháink.