A múlt évben volt egy olyan bejegyzésem, amit nem fejtettem ki bővebben. Akkor nagyon féltem valamitől. Mégpedig attól, hogy véget ér valami az életemben. Valami, ami nekem nagyon fontos, és amire nagyon büszke voltam. Azt hittem, 13 év után búcsút mondunk egymásnak, és ezzel számomra megszűnik létezni a szerelem, egy szoros kapcsolat, ami nélkül nem hiszem, hogy tudtam volna élni. Akkor nagyon eltávolodtunk egymástól. Ennek egyszerű volt az oka. A kedvesem akkori munkahelye nem volt éppen megfelelő, 12 év kemény munka után nem kapott semmi megbecsülést, sem anyagilag, sem emberileg. Ettől aztán nagyon rossz állapotban került, állandóan depresszív hangulatban volt. Ezt pedig én nagyon nehezen toleráltam. Sokat dolgozott, keveset volt itthon, velem, és a gyerekekkel is keveset foglalkozott. Szinte enni és aludni járt haza, és minden pillanatban robbant. Napi szinten veszekedtünk, de csak egy ideig, aztán volt, hogy már nem is szóltunk egymáshoz.
Aztán jött egy fordulópont, talált magának egy új munkahelyet, és bár nehezen vált meg 12 év után a másiktól, sokkal jobban érzi magát, kevesebb a munka, több a pénz, többet van itthon, rengeteget foglalkozik a gyerekekkel, és most már odafigyelünk egymásra. Nem is tudom, mikor veszekedtünk utoljára, újra olyan szerelmesek vagyunk, mint 14 évvel ezelőtt. Nagyon örülök, hogy nem adtam fel, rossz lenne nélküle. Nagyon szeretem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: