csibe élete

Tényleg nem tudom, mit is gondoljak. Néha nagyon jó vele, néha meg a pokolba kívánom.

Szerencsére nincs túl sok időm gondolkodni ezen, most más feladataim vannak…

Talán. Lehet, hogy csak ki kellene mondanom, de nem akarom bántani vele. Pedig szerintem ha átgondolná, ő is így érezné. Persze mondjuk még egymásnak, azt a bizonyos szót, de ez szerintem csak rutinból jön. Nem akarok belegondolni jobban, mert félek, hogy rájövök arra, hogy tényleg nem érzek iránta már semmit, legalábbis nem úgy, mint kéne. Mit tegyek, nem jó így élni, de nélküle sem lenne könnyű, és nem akarom, hogy neki fájjon. 

13 év. Úgy érzem, kihoztunk mindent ebből a kapcsolatból, amit lehetett, nincs tovább, de mégsem bírok véget vetni neki. Most hazugságban élek, és ez nem jó így, de hogy mondhatnám meg neki.

És félek a magánytól is, nagyon… 

Ma nagyon el kellett gondolkoznom a kapcsolatunkon. Leginkább azon, hogy miért is vagyunk még mindíg együtt.  Teljesen különbözünk egymástól. Én nem vagyon egy nyugodtan ücsörgő típus, szeretem a változatosságot, a megújulást, főleg ami a lakásunkat illeti. Szeretem újítgatni, szépítgetni, már amennyire az anyagi helyzetünk engedi. De bármilyen ötlettel állok elő, először mindíg oké, és amikor alaposan eltervezem, kiokoskodom, akkor egyetlen tollvonással megsemmisíti. Ül a kis lecsójában, mert minden jó, úgy ahogy van. Tudom, hogy ez nem az Ő hibája, hiszen majd 30 évig élt egy olyan lakásban, ahol soha egy fotelt nem tettek arrébb, soha semmit nem változtattak. Dögunalmas lehetett, na ez az amir eén nem vágyom.Minden önbizalmam elveszi. Lassan kezdem úgy érezni, hogy semmire sem vagyok jó, nem teszek le semmit az asztalra, és ez borzasztó rossz érzés. A kérdés az, hogy van-e még olyan erős a szeretet köztünk, hogy ezt is kibírja? Kezdek nagyon bizonytalan lenni…

Nem egyszerű ennyi gyerekkel bármit is végrehajtani. Nincs zökkenőmentes történet az életünkben. Tegnap Húsvét lévén, elindultunk a sógornőmékhez, akik tőlünk 15 km.-re laknak. Mivel autónk nincs, így  távolsági busszal utaztunk. A buszpályaudvarra gyalogosan mentünk, lévén a helyijárat menetjegy árai az egekben vannak. Az út 50 perc volt. Hamarabb is meglett volna, de ahogy elindultunk, eszünkbe jutott, hogy a fiúk otthonhagyták a locsolókölnit, anya pedig az előre szépen megfestett pirostojásokat. A két fiam visszaszaladt érte. Hazafelé sem ment minden simán, kisebbik fiam a cél előtt 20 méterrel nem bírta ki , hogy ne “locsoljon” meg egy fát, amit láthatóan a kiszáradás gyötört. Persze a fa helyett a nadrágja kapta az isteni nedűt. Így jött hazafelé, elázott nadrággal. És cipővel.

Ma ismét útnak indulunk, szintén vidékre, ehhez jó kiindulópont, hogy szakad az eső… 

Kellemes Húsvéti  Ünnepeket kívánok minden erre tévedőnek!

Szerencsére minden rendben van a gyerekekkel, mindneki meggyógyult, és most élvezik a tavaszi szünet első napjait. Bár nincs valami jó idő, úgy hogy nem tudunk sokat lent lenni, de egy kis séta volt ma is. Bence festett tojásokat az oviban, azokat ma barkaágakra akasztottuk, holnap pedig sütiket fogunk sütni. Húsvéti díszeket már itthon is csináltunk, van 2 báránykánk, kifújt, festett tojások, és dekorgumiból kivágott tojások a virágcserepekbe szurkálva.

A legnagyobb boldogságom mégis csak az, hogy Danikám elkezdett boxolni. Nagyon szerette volna már, de kellett némi feltételt szabnunk a dolognak, amit most teljesített. Eddig 2x volt, nagyon tetszett neki, és örömmel megy. Heti két box, és egy súlyzós edzés, szerintem ennyi kell neki. Ad neki némi önbizalmat, ebben a nehéz kamaszkorban nagyon ráfér. A születésnapjára boxkesztyűt kért, ennek is nagyon örülök, ez egy felelősségteljes döntés volt részéról. Remélem, lesz benne kellő kitartás, hiszem, hogy viheti vele valamire. 

Szofi megint beteg, hétfőn, kedden ment bölcsibe, meg szerdán is, de 10 körül  felhívtak, hogy menjek érte, mert hányt. Olyan sápadt volt szegény, mikor odaértem, és egy szót sem szólt, átszaladtunk gyorsan a doktornénihez, megint valami vírus, most nem a normaflore-t kapta, hanem egy másikat. Itthon hányt még egyszer, de azóta kutya baja.Azt hiszem, kezdődik a dackorszak, egyre akaratosabb, és ha valamiért szólok neki, pl., hogy tegye helyre a játékot, amivel már nem játszik, akkor azt mondja, hogy nem, meg azt, hogy hagyj békén! Hát persze ahogy mondja, az nagyon imádni való, mindíg mosolyt csal az arcomra, és nem is lehet rá haragudni érte, hiába próbálok következetes lenni, ilyenkor nem nagyon megy.  Nagyon sokat énekel mostanában, be kell neki raknom az első megasztár válogatást, és a csillagdalt már kívülről fújja, persze hozzá billegteti a kis fenekét is. Ilyenkor kezábe adom a fakanalat, és az a mikrofon, hát rém édes. 🙂  De azért még mindíg a télapós dalokat énekli legtöbbször. 

Bence jól van, szerencsére. Igazi nagyfiú, állandóan verseket mond, rengeteget tud, hihetetlen a memóriája, és sokat mesél, “olvas” a könyveiből, kitalál saját meséket, óriási fantáziája van. Kezd fiúsabb játékokkal is játszani, eddig csak a kicsi pónik, meg a Disney-s hercegnők érdekelték, már-már aggódtam miatta, de mostanában előkerültek az autók, pályával együtt, és a pókember a favorit fiml. 

Danika meg kamaszkorban van, szintén dacol, ha lehet mindennel. De azért vele szót lehet érteni, mostanában sokat beszélgetünk, és komolyabb dolgokról. A továbbtanuláson töri a fejét, bár még korai, hiszen hatodikos, de nem igazán tudja, hogy mit szeretne tanulni. Mondtam neki, hogy ha nem jut semmi az eszébe, amihez kedve lenne, akkor jó lenne, ha megpróbálná valamelyik gimit, akkor van plussz 4 éve gondolkodni. Szeretné a Lovassy Gimit, de oda elég nehéz bejutni, jó tanulmányi eredmény kell, ő pedig most rontott a féléves bizi óta. Bár semmi nem lehetetlen, úgy gondolom, képes rá, csak most annyi minden foglalkoztatja a tanuláson kívűl, és nem igen koncentrál a feladataira. Ez ő is tudja, nem is tagadja, hogy nehezen megy a dolog. Az osztályból néhányan járnak gyémántcsiszoló szakkörre, persze nem gyémántot csiszolnak, hanem az eszüket. Különböző fejlesztő feladatokat kapnak, hogy jobban használják az agyuk mindekét féltekéjét. A lényeg, hogy hatékonyabban fognak tudni tanulni, mint eddig. Legalább is remélem.

Hú, újra nekiálltam tornázni, amíg a kicsik betegek voltak, nem igen volt időm ilyesmire. De most  mindent bele, nincs lazsálás, muszály fogyiznom, jön a jó idő, és szeretnék normálisan kinézni, ha lekerül a nagykabát, meg a pulóver.

Csináltam egy honlapot magamnak, de még nincs kész, nem nagyon érek rá mostanában, de igyekszem. Még nem is publikus.

Mármint ami a betegségeket illeti. A kicsik összeszedtek valami vírust, hányás, hasmenés. Szofi már jól van, de Bencének még megy a hasa egy kicsit. És fogyott is szegénykém az amúy sem túl sok kilójából. De legalább a  kedve jobb már, és fel is tud kelni.  Ezek egyenlőre a jó hírek, a rosszakról meg inkább hallgatok, hogy ne is gondolkodjak rajta.

 Azt hiszem, bezárom ezt a blogot, sem időm, sem energiám nincs most írni. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyszer majd később nem fogok még írni, ide vagy esetleg egy új oldalon…

..amit most át kell élnem. Azt hittem, velem sosem fog megtörténni. Félek…